Logo

Salgótarjáni konferencia - Vonatok északnak és délnek

Kategória: 2007-2008

Salgótarjáni konferencia Vonatok északnak és délnek

 

  

 

A második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere története és következményei c. konferencia ismertetője - Salgótarján, 2006. október 4-5.

„A politika nem lépte át a konferencia-terem küszöbét...”

Pénteken fejezte be munkáját a Nógrád Megyei Levéltár és az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet által Salgótarjánban szervezett kétnapos tudományos konferencia, melyen 17 előadó - köztük szlovák és szlovákiai magyar kutatók is - a második világháborút követő szlovák-magyar lakosságcsere történetéről és annak máig ható következményeiről tárgyalt. A szervezők is jelképesnek szánták, hogy a konferenciát a határ két oldalán működő nemzetiségi szervezetek vezetői, Hrubík Béla, a CSEMADOK országos elnöke és Fuzik János, az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke köszöntötte. Mindketten azzal a várakozással tekintettek a konferencia elé, hogy az objektív tényfeltárás lehetőséget ad mindkét fél meghallgatására, hogy a történelmi tévhitek, politikai indulatok helyét a tények elfogadásán alapuló együttműködés váltsa fel, s a „nemzetiségi kérdés ne vagonkérdés legyen” - miként Hrubík fogalmazott.

A konferencia a 20. század máig ható, tragikus eseményét mutatta be a nagyszámú érdeklődőnek. Az 1938-ban négyhatalmi határozattal megszületett Csehszlovákiában a korábban emigráns politikusok a háború végén hazájukat teljes népcserék útján szláv nemzetállamként szerették volna újjáteremteni. A német- és magyarellenes intézkedések elsődleges „jogforrásai” az ún. a Beneši-dektérumok voltak. Eduard Beneš köztársasági elnök eredeti tervét azonban Anglia és az Egyesült Államok ellenállása meghiúsította, de végül 1947. április 12-én útnak indultak az első tehervagon-szerelvények Csehszlovákia és Magyarország között, amivel megkezdődött a magyar-szlovák lakosságcsere, ami megszakításokkal 1949 elejéig tartott. A jogfosztottság alatt közel százezer magyart telepítettek ki Csehszlovákiából Magyarországra, s további tízezreket érintettek a Csehországba irányuló deportálások. Magyarországot ugyanakkor mintegy 60 000 szlovák nemzetiségű, önként kitelepülő állampolgára hagyta el. Erre a fájdalmas eseményre és utóhatásaira a neves szlovák és magyar történészek, szociológusok és néprajzkutatók előadásai hívták föl a figyelmet.

Az érdeklődőknek az érsekújvári Vadkerty Katalin, nyitóelőadásában, a csehszlovák-magyar lakosságcseréről, mint a magyar kérdés „végső rendezésének” egyik módjáról beszélt. Mint mondta, kezdetben Benešék a kérdés végleges rendezését tervezték, azonban elképzeléseik - szerencsére - csak részlegesen valósultak meg. Ezt követően a lakosságcsere előzményeiről, területi szempontjairól és etnikai következményeiről és nemzetközi hátteréről számolt be az érdeklődőknek a révkomáromi Simon Attila, a somorjai Popély Árpád, a pozsonyi Gyurgyík László. Popély megállapította, hogy a magyarság kitelepítése a nyugati területen kezdődött és kelet felé haladt, így legsúlyosabban az összefüggő, nagy területű magyar tömböket bontotta meg. Gyurgyík demográfiai előadása arra világított rá, hogy míg a háború előtt a magyarság jóval urbanizáltabb volt a szlovákságnál, mára a kép megfordult, a demográfiai mutatók terén hátrányba szorult. Különösen fájó a felsőfokú képzettséggel rendelkezők aránytalanul alacsony száma. Simon Attila szavai pedig egyértelműen cáfolták azokat az állításokat, amelyek szerint az 1938-ban elkövetett „magyar bűnök” igazolták volna az 1945-ös történéseket. Mint rámutatott, egyes lokális atrocitásokon túl, vagy kisebb csoportokat - mint például a két világháború között a magyar környezetbe érkező szlovák telepeseket - ért pressziók súlya nem vethető össze a háború utáni magyarságot ért tragédia méreteivel.

 

  

 

A konferencia következő részében a személyes helytállás példáit sorakoztatták fel az előadók. A budapesti Molnár Imre a mártír Esterházy János tevékenységét mutatta be, hangsúlyozva, hogy Esterházy rehabilitálását a szlovák hatóságok máig megtagadják, holott a politikus demokrataként küzdött, például a szlovákiai zsidóságot súlytó intézkedések ellen is. A békéscsabai Kugler József pedig Boross Zoltánnak a nógrád-gömöri magyarság érdekében végzett munkáján keresztül mutatta be, hogy egy korabeli értelmiségi - ha a hivatástudat vezérelte - sok mindent tehetett a meghurcolt magyarokért. A szegedi Miklós Péter pedig Mindszenty József hercegprímásnak az üldözöttek, köztük a szlovákiai magyarok érdekében tett törekvésére mutatott rá.

A résztvevők megtekinthették a „Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten” című kamara-kiállítást. A hosszasabb kommentár nélkül bemutatott, önmagukért beszélő korabeli iratanyag a Nógrád Megyei Levéltár által őrzött dokumentumokból állt össze. A Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság Balassagyarmati Kirendeltségének irataiból válogatott összeállítás célja az volt, hogy emberi sorsokat, a kisemberek életét, nehézségeit mutassa be.

A tanácskozás első napját az „Otthontalan emlékezet” című dokumentumfilm vetítése zárta, amely a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség munkájáról adott képet. A generációs emlékezet kutatására épülő filmet Szarka Lászlónak, az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatójának szavai vezették be, aki ismertette a szlovákiai magyarok érdekvédő mozgalmának tevékenységét. A Szövetség vezetőjének, Arany A. Lászlónak az életpályáját Simon Attila ismertette, aki kiemelte, hogy az 1945-ig nem politizáló nyelvészprofesszor hogyan állt a mozgalom élére, miként vált a Mindszenty-perrel párhuzamosan felszámolt Szövetség vezetőjeként politikai fogollyá, fizikai munkássá, s felejtésre ítélt emberré. A Szakály István által rendezett filmet Magyarországon még nem mutatták be.

A következő nap a kassai Társadalomtudományi Intézetből Štefan Šutaj igazgató osztotta meg kutatási eredményeit a magyar-csehszlovák lakosságcsere előzményeiről és következményeiről. Látásmódja, korrekt történészi értékelése ad reményt a leginkább arra, hogy a magyar és szlovák történészek megtalálhatják a közös nevezőt ebben a mindkét nép számára oly fontos és érzékeny kérdésben. A békéscsabai Krupa András egy bükkszentkereszti család Csehszlovákiába való áttelepülésének és visszatérésének kálváriáját ismertette. Bemutatta azt, hogy a család tagjai hogyan estek áldozatul a szlovák propagandának, települtek át, hogy a sorozatos csalódások után visszatérjenek Magyarországra. A szegedi Tóth István a Dél-Alföldet is érintő lakosságcsere képi anyagát mutatta be. Az értékes anyag Szekerka János hagyatékában maradt fenn. Érdekesség, hogy Szekerka volt az egyik élharcosa a hazai szlovákok kitelepülésének, majd mikor annyian követték tanácsait, ő maga itthon maradt.

L. Balogh Béni a Komárom-Esztergom vármegyei magyar-csehszlovák lakosságcseréről emlékezett meg. Az általa elmondottak jól szemléltették azt, hogy a Magyarországra érkező szlovák agitátorok a fenyegetés és a hitegetés eszközével egyaránt éltek.

 

     

 

A pozsonyi Magdaléna Paríková szerint a kiérkező szlovákok gyakran azzal a problémával szembesültek, hogy környezetük megkülönbözteti őket, idegennek tartja. Hatásos volt, ahogyan előadását befejezte: egy szlovák újságot maga elé tartva, melyen a „Magyari za Dunaj?” (Magyarok a Duna mögé? Ami inkább „Ki a magyarokkal Szlovákiából!”-ként fordítható) felirat volt olvasható, kijelentette: „Ilyet többet nem szeretnék látni!”

Az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársainak előadásai a személyes emlékezet felől közelítettek a kérdéskörhöz. Tóth Ágnes az áttelepített szlovákiai magyarokat a kitelepített németek szemével láttatta. Az elhangzottak jól érzékeltették, mennyire része mai gondolkodásunknak, a világ dolgairól alkotott képzeteinknek a múlt, s mennyire meghatározza az egymás mellett élő nemzetiségek önmagukról és egymásról alkotott véleményét.

Szarka László, az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója zárszavában hangsúlyozta, hogy a téma forrásfeldolgozottsága olyan szintet ért el, hogy a korabeli eseményekről már érdemi viták folytathatók. Eljutottunk oda is, hogy hozzávetőleg azonos álláspontot képviselnek a mérvadó magyar, szlovák és a cseh történészek. Az igazi történészi feladat az, hogy az emlékezet és a történeti feltárás a máig élő érzelmek mellett is objektív legyen. A tanácskozásról pedig megjegyezte: a szlovák és magyar kutatók által közösen eltöltött két napban a politika nem lépte át a konferencia-terem küszöbét.