Obec Sejď (Sződ) sa nachádza v Peštianskej župe, 30 km severovýchodne od Budapešti, 7 km juhovýchodne od mesta Vacov (Vác) a 3 km od Dunaja.
Prvé písomné zmienky o obci pochádzajú z roku 1255, keď môžeme čítať o sejďskom Sigfridovi, išpánovi Fejérskej župy. Sejďský farár Márton v rokoch 1332-1333 v pápežských desiatkach priznáva 2 marky ako príjem. Tatári v obci, ako aj vo Vacove a v okolitých dedinách, vykonali veľké pustošenie. Neskoršie obec prešla do rúk rodiny Szécsyovcov. V dobe tureckého panstva sa obec nevyľudnila, hoci mala len 4 chudobných obyvateľov. Pamiatkou Sejďu na turecké časy je turecká studňa a názov ulice Tabán. Neskoršie obyvatelia obce prešli na kalvínsku vieru.
V dobe Rákócziho bojov za slobodu, v roku 1704, obec Sződ dala kuruckým vojskám 7 vojakov. V roku 1735 rodina Madáchovcov predala obec Antonovi Grassalkovichovi. Katolícka cirkevná obec bola znovuorganizovaná roku 1740 a matrika je vedená tiež až od tohto obdobia. Barokový kostol bol postavený v rokoch 1743-1744, pravdepodobne na ruinách starého kostola. Sochy Panny Márie a anjelikov z XVIII. storočia sú skutočnými umeleckými dielami. Budova fary pochádza z rokov 1778-1781. Kostol a budova fary boli postavené vďaka štedrosti vtedajšieho patróna obce grófa Antona Grassalkovicha. Po odchode Turkov v rámci znovuosídľovania, sem A. Grassalkovich pozval Slovákov z územia dnešného Slovenska, usadili sa tu aj sikulské rodiny zo Sedmohradska. V druhej polovici XIX. storočia si šľachtické rodiny Szalachyovcov, Gajárovcov, Nemeskériovcov Kissovcov, Flochovcov-Reyhersbergonovcov postavili na území obce svoje kúrie (kaštiele). I. a II. svetová vojna si vyžiadali veľa obetí z radov obyvateľstva obce. Do polovice XX. storočia sa Sejdčania živili poľnohospodárstvom, neskôr sa zamestnali v priemysle vo Vacove a Novej Pešti. V dôsledku výmeny obyvateľstva v rokoch 1946-1948 opustilo obec takmer 200 ľudí a usadili sa vo vtedajšom Československu. V 30. rokoch zaviedli do obce elektrinu. v 80. rokoch vodovod, v 90. rokoch 1990 plynovod a telefónnu sieť. V roku 2002 bola vybudovaná kanalizácia a zavedená káblová televízia.
Roku 2003 mala obec o niečo viac ako 3000 obyvateľov. Pracovné možnosti poskytovali len štátne inštitúcie a firmy, ktoré vznikli na báze niekdajšieho roľníckeho družstva.
Medzi pozoruhodnosti obce patria pamätník obetí I. a II. svetovej vojny, pamätný stĺp (1848-49), barokový kostol, barokové sochy v kostole, rokoková kazateľnica, socha svätého Urbana a budova fary. Budova vodného mlyna z XVIII. storočia stratila historickú hodnotu v dôsledku neodborných rekonštrukcií.
Sződ község Pest megyében Váctól délkeletre 7 km-re, Budapesttől északkeletre 30 km-re található.
Mint tudjuk a török kiverése után több száz község kipusztult, csak a nevük maradt fent. Ez a körülmény tette szükségessé a vármegye újjátelepítését. A török kiűzése utáni újjátelepítésben főként a felső-magyarországi szlovákok jöhettek számításba. A birtokosok között Grassalkovich Antal is a jól alkalmazkodó szlovákokat telepítette birtokaira. Földesúri támogatással az idegen települők egész áradata indult meg a 18. században az Alföld felé. Egy 1715-ben készült megyei összeírás tanúsága szerint a megye északi, Váci járásában találunk szép számmal a szomszédos Nógrád megyéből érkezett telepest (280 család), akik a török elleni felszabadító harcok multával előbb Hont, Nyitra és Zólyom megyékbe húzódtak, majd 1711 után választották Pest megyét otthonokul. A török-kor utáni spontán, természetes vándormozgalmak hatása Sződön két hullámban mutatható ki. 1746-tól 1755-ig a korábban betelepedettek közül mintegy 120-an továbbköltöztek. Ezt követően ismét átvonult a falun egy 90 főnyi telepes-csoport, akik viszont még 1770 előtt elhagyták a helységet.
Az országos telepítések nyomán ekkor alakultak ki a legnagyobb szlovák nyelvszigetek: a Dunántúl északi részén, Pest megyében és a legnagyobb Békés megyében. A telepítés okai között találjuk azt, hogy a török után, ebben az időszakban még kis számú volt az adózó réteg. A telepítés célszerű eszközül szolgált hazai és külföldi személyek meggyökereztetésére. A 18. század közepén nem volt nehéz rábírni a jobbágytelekkel nem rendelkező földműveseket életterük megváltoztatására. Az összefüggő szlovák települések Pest megyében a 18. században Csőváron, Acsán, Püspökhatvanon át kelet felé Galgagyörkön, Váckisújfalun, Vácbottyánon, Vácegresen, Domonyon és Aszódon, illetve nyugat felé Vácdukán, Vácrátóton, Csomádon és Sződön húzódott keresztül.
Korábban nemzetiségi összetételére nézve teljesen szlovák anyanyelvűnek tekintették a községet. Olyannyira használatos volt a szlovák nyelv, hogy 1754-ben Sződön, Rátóton és Csomádon mindenki szlovák nyelven beszélt, kivéve 15 személyt, aki magyarul is tudott. 1828-ra a fenti szám 12-re csökkent! 1761-ben a plébános leírása alapján a hétköznapi beszédben a sződiek a szlovák nyelvet használják, a szentgyónásban viszont a magyart. A sződiek, valamint a kegyúr, Grassalkovich I. Antal 1771-ben a püspöknek írt levelükben azt kérik, hogy szlovák plébánost kapjanak, mivel a hívek csak a szlovák prédikációt értik. 1828-ra a magyar nyelvet „a szomszédokkal való sűrű kapcsolatok révén majd minden sződi megtanulta megérteni”. 1882-ben az iskolaszék ülésén a jegyzőkönyv tanúsága szerint, mivel az egybegyűltek nem bírják tökéletesen a magyar nyelvet, szlovák anyanyelvükön megmagyarázást kérnek. Az óvodába beíratott gyermekek közül az 1903/1904-es tanévben 4 gyermeknek magyar az anyanyelve, 113-nak pedig szlovák, akik magyarul egyáltalán nem tudtak. 1927-ben az iskolával kapcsolatban a tanfelügyelőség megállapítja, hogy a főváros közvetlen közelében szlovák anyanyelvű gyermekekkel kell a tanítóknak küszködniük, ezért a tanítók állami segítségre szorulnak. 1933-ban a plébános a következőket írta: „A templomban a mise és litánia előtti népének magyarosítása volt az első lépés a tót nyelv kiküszöbölése érdekében.” 1942-ben a plébános a mise nyelvéről azt írja egy jelentésében, hogy „az kezdetben magyar volt, mint a lakosok magyar nevei is bizonyítják. De állítólag tót ajkú asszonyok annyira elrontották, hogy korábban a prédikációk, misék mind tót nyelvűek voltak. 1828-tól kellett minden negyedik vasárnap magyar prédikációt tartani.”
A 20. század végére zömében már csak az idős asszonyok használták az egymás közötti érintkezésük során a szlovák nyelvet.
Az 1946. február 27-én megkötött magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény, rendkívül előnytelen volt Magyarország, különösen pedig a felvidéki magyarság számára. E törvény a trianoni ország-területen élő szlovák lakosság önkéntes áttelepülési lehetőségéről és a Szlovákia területén élő magyarok egy részének Magyarországra történő átköltöztetését volt hivatott szabályozni. A toborzási akció során az agitációt élőszóban, rádión, röplapokon, nagygyűléseken keresztül folytatták. A toborzók „hív a haza“ és „az anyai kapu tárva van“ jelszó alatt toboroztak. Kezdetben érzelmileg igyekeztek megnyerni a szlovák kisebbséget, majd a csehszlovákiai gazdasági kilátásokat (állást, házat, földet, vállalkozási lehetőséget) ajánlották hallgatóságuk figyelmébe. Az agitáció eredményeként közel 100 ezer magyarországi szlovák kívánt élni az önkéntes átköltözés lehetőségével. Az áttelepülés fő mozgatórugója nem a nemzetiségi kérdés volt, hanem a jobb megélhetési körülmények, mivel akkor Csehszlovákiában magasabb volt az életszínvonal. A sződiekre is hatott a beígért „kolbászból font kerítések” és „mézeskalács-házak” víziója. 1946-1948 között 176 sződi személy települt át Csehszlovákia, helyettük csak 15 család jött, részben más vallásúak. Olyanok is voltak, akik visszaköltöztek. A sződi kitelepültekkel kapcsolatban néhány érdekes adat: A legidősebb kitelepült 74 éves (!), míg a legfiatalabb 4 hónapos volt lakosságcsere időpontjában. Az áttelepültek 44 %-a házas, 30 %-a háztartásbeli, 20 %-a földműves, 16 %-a diák volt. Legtöbbjük Pozsony környékén telepedett le (Pozsonypüspökin, azaz Podunajské Biskupicen és Félben, azaz Tomašovon).
A település általános iskolájában 1970-től közel 20 éven át folyt a szlovák nyelv tanítása. A szlovák ajkú sződiek asszimilációját a 2001-es népszámlálás adatai is alátámasztják; a Sződön lakó 4330 főből csak 6 fő vallotta magát a szlovák nemzetiséghez tartozónak, 76 fő a kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődőnek, 6 ember szlovák anyanyelvűnek vallotta magát. Ekkor már a szlovák nyelvet családi, baráti körben használónak csak 18-an vallották magukat.
