Krátka história Sejďu

Obec Sejď (Sződ) sa nachádza v Peštianskej župe, 30 km severovýchodne od Budapešti, 7 km juhovýchodne od mesta Vacov (Vác) a 3 km od Dunaja.

Prvé písomné zmienky o obci pochádzajú z roku 1255, keď môžeme čítať o sejďskom Sigfridovi, išpánovi Fejérskej župy. Sejďský farár Márton v rokoch 1332-1333 v pápežských desiatkach priznáva 2 marky ako príjem. Tatári v obci, ako aj vo Vacove a v okolitých dedinách, vykonali veľké pustošenie. Neskoršie obec prešla do rúk rodiny Szécsyovcov. V dobe tureckého panstva sa obec nevyľudnila, hoci mala len 4 chudobných obyvateľov. Pamiatkou Sejďu na turecké časy je turecká studňa a názov ulice Tabán. Neskoršie obyvatelia obce prešli na kalvínsku vieru.

V dobe Rákócziho bojov za slobodu, v roku 1704, obec Sződ dala kuruckým vojskám 7 vojakov. V roku 1735 rodina Madáchovcov predala obec Antonovi Grassalkovichovi. Katolícka cirkevná obec bola znovuorganizovaná roku 1740 a matrika je vedená tiež až od tohto obdobia. Barokový kostol bol postavený v rokoch 1743-1744, pravdepodobne na ruinách starého kostola. Sochy Panny Márie a anjelikov z XVIII. storočia sú skutočnými umeleckými dielami. Budova fary pochádza z rokov 1778-1781. Kostol a budova fary boli postavené vďaka štedrosti vtedajšieho patróna obce grófa Antona Grassalkovicha. Po odchode Turkov v rámci znovuosídľovania, sem A. Grassalkovich pozval Slovákov z územia dnešného Slovenska, usadili sa tu aj sikulské rodiny zo Sedmohradska. V druhej polovici XIX. storočia si šľachtické rodiny Szalachyovcov, Gajárovcov, Nemeskériovcov Kissovcov, Flochovcov-Reyhersbergonovcov postavili na území obce svoje kúrie (kaštiele). I. a II. svetová vojna si vyžiadali veľa obetí z radov obyvateľstva obce. Do polovice XX. storočia sa Sejdčania živili poľnohospodárstvom, neskôr sa zamestnali v priemysle vo Vacove a Novej Pešti. V dôsledku výmeny obyvateľstva v rokoch 1946-1948 opustilo obec takmer 200 ľudí a usadili sa vo vtedajšom Československu. V 30. rokoch zaviedli do obce elektrinu. v 80. rokoch vodovod, v 90. rokoch 1990 plynovod a telefónnu sieť. V roku 2002 bola vybudovaná kanalizácia a zavedená káblová televízia.

Roku 2003 mala obec o niečo viac ako 3000 obyvateľov. Pracovné možnosti poskytovali len štátne inštitúcie a firmy, ktoré vznikli na báze niekdajšieho roľníckeho družstva.

Medzi pozoruhodnosti obce patria pamätník obetí I. a II. svetovej vojny, pamätný stĺp (1848-49), barokový kostol, barokové sochy v kostole, rokoková kazateľnica, socha svätého Urbana a budova fary. Budova vodného mlyna z XVIII. storočia stratila historickú hodnotu v dôsledku neodborných rekonštrukcií.

Gy. Volentics

Sződ és szlovákságának története a 18. - 20. század között

A sződiek eredete

Sződ község Pest megyében Váctól délkeletre 7 km-re, Budapesttől északkeletre 30 km-re található.

Mint tudjuk a török kiverése után több száz község kipusztult, csak a nevük maradt fent. Ez a körülmény tette szükségessé a vármegye újjátelepítését. A török kiűzése utáni újjátelepítésben főként a felső-magyarországi szlovákok jöhettek számításba. A birtokosok között Grassalkovich Antal is a jól alkalmazkodó szlovákokat telepítette birtokaira. Földesúri támogatással az idegen települők egész áradata indult meg a 18. században az Alföld felé. Egy 1715-ben készült megyei összeírás tanúsága szerint a megye északi, Váci járásában találunk szép számmal a szomszédos Nógrád megyéből érkezett telepest (280 család), akik a török elleni felszabadító harcok multával előbb Hont, Nyitra és Zólyom megyékbe húzódtak, majd 1711 után választották Pest megyét otthonokul. A török-kor utáni spontán, természetes vándormozgalmak hatása Sződön két hullámban mutatható ki. 1746-tól 1755-ig a korábban betelepedettek közül mintegy 120-an továbbköltöztek. Ezt követően ismét átvonult a falun egy 90 főnyi telepes-csoport, akik viszont még 1770 előtt elhagyták a helységet.

Az országos telepítések nyomán ekkor alakultak ki a legnagyobb szlovák nyelvszigetek: a Dunántúl északi részén, Pest megyében és a legnagyobb Békés megyében. A telepítés okai között találjuk azt, hogy a török után, ebben az időszakban még kis számú volt az adózó réteg. A telepítés célszerű eszközül szolgált hazai és külföldi személyek meggyökereztetésére. A 18. század közepén nem volt nehéz rábírni a jobbágytelekkel nem rendelkező földműveseket életterük megváltoztatására. Az összefüggő szlovák települések Pest megyében a 18. században Csőváron, Acsán, Püspökhatvanon át kelet felé Galgagyörkön, Váckisújfalun, Vácbottyánon, Vácegresen, Domonyon és Aszódon, illetve nyugat felé Vácdukán, Vácrátóton, Csomádon és Sződön húzódott keresztül.

A szlovák nyelv használata

Korábban nemzetiségi összetételére nézve teljesen szlovák anyanyelvűnek tekintették a községet. Olyannyira használatos volt a szlovák nyelv, hogy 1754-ben Sződön, Rátóton és Csomádon mindenki szlovák nyelven beszélt, kivéve 15 személyt, aki magyarul is tudott. 1828-ra a fenti szám 12-re csökkent! 1761-ben a plébános leírása alapján a hétköznapi beszédben a sződiek a szlovák nyelvet használják, a szentgyónásban viszont a magyart. A sződiek, valamint a kegyúr, Grassalkovich I. Antal 1771-ben a püspöknek írt levelükben azt kérik, hogy szlovák plébánost kapjanak, mivel a hívek csak a szlovák prédikációt értik. 1828-ra a magyar nyelvet „a szomszédokkal való sűrű kapcsolatok révén majd minden sződi megtanulta megérteni”. 1882-ben az iskolaszék ülésén a jegyzőkönyv tanúsága szerint, mivel az egybegyűltek nem bírják tökéletesen a magyar nyelvet, szlovák anyanyelvükön megmagyarázást kérnek. Az óvodába beíratott gyermekek közül az 1903/1904-es tanévben 4 gyermeknek magyar az anyanyelve, 113-nak pedig szlovák, akik magyarul egyáltalán nem tudtak. 1927-ben az iskolával kapcsolatban a tanfelügyelőség megállapítja, hogy a főváros közvetlen közelében szlovák anyanyelvű gyermekekkel kell a tanítóknak küszködniük, ezért a tanítók állami segítségre szorulnak. 1933-ban a plébános a következőket írta: „A templomban a mise és litánia előtti népének magyarosítása volt az első lépés a tót nyelv kiküszöbölése érdekében.” 1942-ben a plébános a mise nyelvéről azt írja egy jelentésében, hogy „az kezdetben magyar volt, mint a lakosok magyar nevei is bizonyítják. De állítólag tót ajkú asszonyok annyira elrontották, hogy korábban a prédikációk, misék mind tót nyelvűek voltak. 1828-tól kellett minden negyedik vasárnap magyar prédikációt tartani.”

A 20. század végére zömében már csak az idős asszonyok használták az egymás közötti érintkezésük során a szlovák nyelvet.

A lakosságcsere-egyezmény következményei

Az 1946. február 27-én megkötött magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény, rendkívül előnytelen volt Magyarország, különösen pedig a felvidéki magyarság számára. E törvény a trianoni ország-területen élő szlovák lakosság önkéntes áttelepülési lehetőségéről és a Szlovákia területén élő magyarok egy részének Magyarországra történő átköltöztetését volt hivatott szabályozni. A toborzási akció során az agitációt élőszóban, rádión, röplapokon, nagygyűléseken keresztül folytatták. A toborzók „hív a haza“ és „az anyai kapu tárva van“ jelszó alatt toboroztak. Kezdetben érzelmileg igyekeztek megnyerni a szlovák kisebbséget, majd a csehszlovákiai gazdasági kilátásokat (állást, házat, földet, vállalkozási lehetőséget) ajánlották hallgatóságuk figyelmébe. Az agitáció eredményeként közel 100 ezer magyarországi szlovák kívánt élni az önkéntes átköltözés lehetőségével. Az áttelepülés fő mozgatórugója nem a nemzetiségi kérdés volt, hanem a jobb megélhetési körülmények, mivel akkor Csehszlovákiában magasabb volt az életszínvonal. A sződiekre is hatott a beígért „kolbászból font kerítések” és „mézeskalács-házak” víziója. 1946-1948 között 176 sződi személy települt át Csehszlovákia, helyettük csak 15 család jött, részben más vallásúak. Olyanok is voltak, akik visszaköltöztek. A sződi kitelepültekkel kapcsolatban néhány érdekes adat: A legidősebb kitelepült 74 éves (!), míg a legfiatalabb 4 hónapos volt lakosságcsere időpontjában. Az áttelepültek 44 %-a házas, 30 %-a háztartásbeli, 20 %-a földműves, 16 %-a diák volt. Legtöbbjük Pozsony környékén telepedett le (Pozsonypüspökin, azaz Podunajské Biskupicen és Félben, azaz Tomašovon).

Nemzetiségi kötődés

A település általános iskolájában 1970-től közel 20 éven át folyt a szlovák nyelv tanítása. A szlovák ajkú sződiek asszimilációját a 2001-es népszámlálás adatai is alátámasztják; a Sződön lakó 4330 főből csak 6 fő vallotta magát a szlovák nemzetiséghez tartozónak, 76 fő a kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődőnek, 6 ember szlovák anyanyelvűnek vallotta magát. Ekkor már a szlovák nyelvet családi, baráti körben használónak csak 18-an vallották magukat.

Volentics Gyula

Forrás:

Volentics Gyula: Sződ község történeti monográfiája 1255-2005 című könyve,

Ing. Ján Volentic: Moje rodisko Sződ (a Biskupické noviny - Püspöki Újság - 2007. májusi számában megjelent cikke).